Proli

Már jóideje hogy nem keltem korán. Furcsa volt bele gondolni is hogy vannak emberek akik hajnalban léteznek. Nyüzsög a város. Tömött megállók, anyázó sofőrök. Olyan pestiesen ugye. Kizárólag a szükségről szól minden. Mosolymentes napszak. Egy reggelt általában utálni vagy nem tudomásul venni szoktam, de ez a reggel természetellenes izgalommal töltött el. Hiába keltem négykor, három óra alvás után, pörögtem mint béka a turmixban. Kezemben a fekete kínai böröndömmel épp világgá menni készültem. Már évek óta készültem rá mégis, azon a reggelen valahogy nem akart simán menni. Egyértelmúen azért mert folyamatban volt. Márpedig felkészülni sokkal könnyebb mint átélni. Vibrált körülöttem a levegő, és mindenre úgy néztem mintha utoljára látnám. Sosem gondoltam volna hogy honvágyam lesz egyszer otthon. Nem hittem hogy egyszer nem fogok fintorogni a pesti reggelre, sőt, azt kívánni bár örökké tartana. De nem. Repültem. Repültem Ferihegyre.

Valamikor decemberben az első nagyobb havazás napján, egy házibuliban ahol sok világot látott ember volt (és hányt), többet ittam a semminél, és igen felbőszített hogy semmit sem kezdek az életemmel. Világot akartam látni, és élni a szakács szakmám lehetőségeivel , de eddig csak Pestig jutottam, és délutánonként tizforintosokat kerestem az albérletben hogy tudjak ebédelni. A kiadós szárazkiflis vacsorák után már csak valami olcsó csehót kellett keresnünk hetero élettársammal Dáviddal , és le is zártuk a napot azzal hogy majd holnap keresünk munkát. Így ment ez hónapokig. De azon a bizonyos házibulin elpattant valami belül,és már pontosan nem emlékszem hogyan , mert igen ferdén tértem haza, elkezdtem a neten turkálni valami igazán fain dolog után. Reggel hatkor a születés fájdalmával ébredtem a vergődő telefonomra. Valami Ildikó valami cégtől. Menjek be. Gyakran kaptam ilyen hívásokat, mert a szándék megvolt a munkavállaláshoz csak a végső pillanatokban valahogy mindig sikerült elkúrnom valamit. Dávid detto. Voltunk MLM előadásokon, bejártunk kismillió éttermet, és nem maradthatott ki a jó öreg teszkó sem, mert ugye a legkisebb is számított. Aznap vagy három helyre voltam hivatalos, úgyhogy ez volt a legutolsó a listámon. Dolgoztam egy utcai virsliárusnál, de mindketten tudtuk hogy sosem fog fizetni. Időm volt, a remény hal ,meg ugye utoljára. A hopefish. Meg nem szakadtam,és legalább a főbérlőink akikkel együtt laktunk, Marci és Julcsi , a farkastestvérek, sem azt látták hogy csak esszük a rezsit de nem fizetjük.Persze nem tudtam maradéktalanul fizetni azt sem. És hát ugye anyám sem milliomos odahaza, a rötgen asszisztensi bérével. Nőtt a feszültség fogyott a keret. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Úgyfestett nincs kiút. De azon a reggelen, sokminden megváltozott amikor a Jókai utcában végül ugydöntöttem kések a drága virslis barátomtól, és megnézem ezt az Ildikót. 6 emelet megmászása után, ott voltam ahol lennem kellett. Egy fiatal szőkésbarna hölgyemény angolul köszöntött, és Ildikóként mutatkozott be. Újraindtottam az agyam és felfogtam hogy ez nem egy árufeltöltoi meló. Ez a jövőm. Ez most a jelenem. Anyám hét éve azt mondta az utolsó szakvizsgám előtt, ezzel a szakmával süthetek krumplit oroszlányban, de főzhetek a világ körül hajózva is. A vizsgát elbasztam, mert a húzott tételem főétele, a matrózhús,emberi szervezet által fogyaszthatatlanra égett,de a szenvedély a főzés iránt valahogy megmaradt. Hát most itt vagyok. A fekete kínai bőröndömmel, a friss első útlevlemmel, a repülőjegyemmel, és gyenge angoltudással,utolsót szívok a pesti szmogból, és be-checkolok ferihegyen. Miamiba megyek, a világ egyik legnagyobb óceánjárójára. Szakácsnak. Aztarohadt.

A tény hogy az angolom tényleg gyenge, akkor tudatosult bennem amikor a repülőn már a stewairdress-t nem értettem rendesen. Sőt aggasztott a dolog. Hála istennek a kilátás, és a filmek a gépen nem hagyott ezen rágódni, és persze segített az a hat német sör is amit azért sikerült igényelni. Körülöttem pénzes németek voltak mindenhol, elvétve egy két amerikai üzletember. Figyeltem az angolnyelvű beszélgetéseiket,hogy teszteljem magam,és egy két dolgot azért sikerült leszűrni, de ha hozzámbeszéltek volna nem biztos hogy nem kezdek őőő-zni. Közben még az óceán előtt próbáltam kiszúrni amszterdamot, és skóciát a felhők alól de nem jártam túl sok sikerrel. Tizenkét óra, 3 doboz műanyag étel, hat sör, és 5 film után megérkeztem Floridába. Welcome to Miami, harsogta egy mocsok nagy tévé, és a sötétített ablakok mögül megláttam életem első természetes környezetben élo pálmafáit. Aztán George a fess fekete reptéri munkatárs megkért hogy kövessem, és egy pár méter után leültetett egy nem szimpatikus társaság közé, hogy itt tessek várakozni. Az útlevelem persze elkobozva. Laza pánik, mexikói bevándorlók, kubai partizánok, indiai családok körében akiken látszott hogy nem a hetesbusszal jöttek kétperce. 1 óra semmi, után kezdtem egy pindurit gondolkodni azon hogy most akkor nem is jönnek ki elém a reptérre? Vagy én nem érek oda? Egyáltalán hol van a hotelem? És még sosem jelentkeztem be hotelbe. Túl sok kérdés ez nyolcezer kilóméterre az árpád-hídtól. Vagy százszor végignéztem a termen. Egy italautomata, a falon nem igazán kettőhuszas konnektorok,kék várószékek akár egy korházban, és spanyolul beszélő fegyveres munkatársak. Immigration. Bevándorlás. Welcome to Miami. A tévé hamar az idegeimre ment a 2 perces üdvözlésével amit körül-belül kilencvenszer sikerült végignézni. Túl sok minden volt bizonytalan, és még több dolog lett bizonytalanabb az órák múlásával. Egyáltalán mire várok? Nemsokára egy szerintem szintén kubai hölgy jött be. Majdnem minden dolgozó kubai lehetett, legalábbis nem hiszem hogy spanyol fekete emigránsok. Vagy valami hasonló. Franciául beszélt, és neveket sorolt fel. Az enyémet is. Jeleztem hogy itt vagyok, sőt nagyon ittvagyok. Azthiszem a csomagommal kapcsolatban közölte hogy még megvan. Hát köszönöm veri mács. Eszembe sem jutott hogy még azért is kellett volna aggódni. Vártam. Csak vártam és vártam. És mások is vártak. Félóránként egy embert felkértek hogy menjen oda az ablakhoz és boldogan távozott. Olyan ötvenen lehettünk, szerintem ötven országból. Gondoltam, egészen addig amíg egy szívmelengető mondat meg nem csapta a fülemet. “A faszomért kell eddig szarakodni már” Ő volt Józsi. Velem szembe ült végig. Bemutatkoztunk és közölte hogy hajóra tart. Már ötödjére. Fotós. Józsi a legjobbkor jött. Minden kérdésemre választ kaptam. Közölte hogy soha nem jönnének ki elém, tehát ne aggódjak. Onnatól kezdve már együtt anyáztunk a hatoságok felé. Alig egyóra múlva egymás után közölték a neveinket és mehettünk. Mentünk. Józsi nélkül még mindig ott lennék. Elég méretes reptér. Rohangáltunk a harmadik és második emelet között, hogy hova jön a shuttle buszunk ami elvisz a hotelba. Úgy a harmadik buszon akadt is hely. Józsi csendes, és megfontolt gyerek. Tudta mi hol és mikor a legjobb. Hamar megérkeztünk a hotelbe. Ott viszont én újabb bonyodalmak elé kerültem. Nem volt foglalásom. Na hoppá. Józsi közölte hogy hívjam fel a céget, én meg megkérdeztem jól érzi e magát. Felhívta hát a nevemben, és beszélt a receprcióssal majd közölte hogy vacsorázik amíg elintézem. Jóétvágyat Józsi. Csakhogy a kedves szintén spanyolajkú hölgy közölt valamit amiből csak annyit értettem hogy nem jó ez így, és Józsi nélkül ez már nem voltvicces. Felhívtam hát a céget énmagam is. A vonal halk volt a diszpécser meg eléggé angolul beszélt. Közben a recepciós hölgy is kiabált felém, és a vonal másik végén is nagyon magyaráztak valamit, úgyhogy 24 óra nem alvás, 12 óra repülés, 6 sör, és a sokk hatására, odaadtama kagylót az éppen elfoglalt hölgynek hogy beszéljen ezzel ez Úriemberrel és kurvagyorsanadjanak már egy kulcsot. Életem egyik legszebb döntése volt ez. Egy perc be se telt, már kezembe volt a hotelkártyám, és a vacsorajegyem. Felmentem a szobámba, és hát. Nem az a koleszfajta na. Kétágyas, dohányzó,plazmatévé,kávéfőző. Kigyönyörködtem magam és húztam le vacsorázni . Józsi már végzett és megkérdezte nem e akarok sörözni utána. Már hogy a picsába ne akarnék Józsi. Elsiettem a vacsorát, és villámgyorsan a bárban voltam. Egy heinekem, egy heineki. Kiültünk a teraszra és este tízkor megcsapott a párás meleg. Isteni érzés volt. Pálmafák amerre csak néztem, és hotelek. Meg a mindenhol jelenlévő víz. Everglades. Levoltam nyúgözve. Szerintem azóta is levagyok. És józsi mesélt. Csak mesélte merre járt a világban, és én hallgattam és beleéltem magam. Otthon sokan csak sírtak milyen nehéz a hajós élet. Józsi nem sírt. Aztmondta buli az egész. És én hittem neki. Aztán előhúzott egy üveg pálinkát. Ott. Miamiban, a pálmafák alatt, éjjel tizenegykor, a medence mellett. Egy buli az egész.

Másnap reggel ötkor az AC\DC Highway to hell-ére keltünk józsi ipodja által. Gyors reggeli után Józsi a Grandra készülő buszra , én meg a Rubyra készülőre szálltam készültem.Laza kézfogás, és aztmondta még találkozunk. A buszon egy listán alá kellett húzni a nevemet ami nyílván nem volt rajta, de Józsi arra tanított legyek laza, tehát ráírtam a nevem. Lazán. Aztán csak bámultam kifele az ablakon, és természetesen úgyéreztem magam mint egy amerikai filmben. Sárga iskolabuszok, taxik, pálmafák, felhőkarcolók. Bármennyire is elhatároztam hogy nem fogom magamnak feltenni azt a kérdést hogy, mit keresek én itt, akaratlanul is ezt kérdeztem folyton. Körülbelül félórás buszozás után, megláttam azt amitől végleg a padlón maradt az állam. A Ruby Princesst. Akkor még csak messziről, és el sem tudtam képzelni közelről. Egy gyorsbechekkolás, és már egy teremben is voltam századmagammal, ahol egy két papí kitöltése után várakozni kellett. Én nem igazán tudtam mire, de ahogy elnéztem minden munkakör embereihez odajött egy supervisor, és fölszedte őket. Csak vártam és vártam. Közben megismertem egy kanadai arcot aki operatőrnek jött a hajóra. Túl sokat nem tudtam vele beszélgetni a hiányos angoltudásomnak hála de azért megmaradt a lénye a fejemben. A neve viszont nem. Azt valahogy kikell érdemelniük hogy megjegyezzem. Valaki a terem túlsó végében azt kiabálta hogy dining room. Hát van némi közömhozzá gondoltam és követtem a tömeget. Azért is gondoltam h ez jó ötlet mert a terem kiürült nagyjából. És akkor megláttam testközelből. Iszonyatos gépállat. Nem lehet fotóról elképzelni mekkora hajó ez. Bevezettek a gangwayen(a bejárata a hajónak) és onnantól kezdve mintha egy labirintusban haladtunk volna. Amikor megérkeztünk a dining roomba, hamar kiderült hogy itt a pincérekről van szó, tehát jól elbasztam valamit megint. Közöltem hogy szakács vagyok és vigyorgó szemekkel kértek hogy várakozzak, csak ha már ilyen ügyes voltam. A táskámon ülve vártam hogy egy vadidegen megtaláljon és elvezessen valahova ahonnan már tudtam hogy nem találok el sehova. Innen már nincs kiút. Figyeltem a rakodó munkásokat, volt köztük egy fekete, raszta ikerpár, akik igazán keményen néztek ki. Lassan elfogytak körülöttem az emberek, és megint elvesztettem a fonalat. Egy rohadt hosszú folyosón voltam, a táblák szerint az M1en. Gondoltam ez a fő folyosó. Jól gondoltam. Nemsokára meg érkezett az emberem. Egy indiai supervisor. Bemutatkozott, én is, de mindketten elfelejtettük egymás nevét. Elkísért a chef officehoz amihez a konyhákon át vezetett az út. Pontosabban csak a Deck(fedélzet) 5-ön lévő konyhákon át. Egy ilyen galley(ez a neve a konyhának itt, és igazuk van énsem hívnám konyhának) nem szarral gurít. A mérete felér az összes eddigi munkahelyem együttes méretével. Ha nem nagyobb. Itt nem fazekak vannak, hanem ötszáz literes konténerek, beépített keverőkkel. Végig kamilláztam az utat. A chef officenál ott volt már az összes újonc. Akikhát sokszerződéses illetők, én voltam az egyetlen igazi újonc. Eléggé annak is éreztem magam. Egy hely ahol senki sem ismer. Senki sem ismerhet. Itt bárki lehetek. De jelen pillanatban csak egy név vagyok , amit már harmadjára szólítanak, mert az agyam még magyarországon van. I am. -mondtam. Ok. -mondta, egy magas filippínó szakács aki a kabátját elnézve nem akárki lehet. Ő volt Diala a Sous Chef. Az új főnököm. Amint a nevek végére értünk megkezdődött egy oktatás-ruhaszerzés-ágynemu-és kabinavatás hadjárat. Elvittek mindent beszerezni, végül megmutatták a kabinomat és a supervisorom el próbálta magyarázni mikor hova menjek, de inkább leírta végül egy fecnire hogy mit hol mikor, mert igen bambi szemekkel néztem rá. Becsukta az ajtót és egyszercsak ott voltam. A kabinomban. Az én kabinomban. A 3553-ban. Nem olyan kicsi mint képzeltem, de semmiképp sem nevezhető tágas élettérnek. Emeletes ágy, kék függönyökkel, oldalt egy wc, zuhanyzóval, egy lcd tv, telefon, és egy szekrény. Ami kell. Két dologra volt szükségem, egy cigire, és egy wc kagylóra amibe bele ereszthetem a sárgát, mert vagy egy napja elfelejetettem pisálni. Nem volt nagy kihívás megtalálni az öt négyzetméteren a budit, viszont visszaköszönt az új lakótársam régebben kibocsájtott sárgája a kagylóból, aminek nem igazán örültem, mert leperegett előttem hogy még köszönünk egymásnak az elkövetkezendő hat hónapban párszor. Wc papírnak hült helye sincs. Furcsa. Aztán kopogás, kilincs mozgás, és bejött. Rakesh, mutatkozott be. Indiából. Szevasz Rakesh. Peter. Hungaryból. Leültünk és megkínált egy kólával. Akkor jutott eszembe hogy szomjas is vagyok. Megkérdeztem hol tudok rágyújtani. Itt,mondta. Perfekt, mondtam. Nem sokat beszélgettünk, de hamar levágtam hogy nem lesz vele nehéz. És ez az egész. Itt vagyok. Túl a legnehezén. Leültem és egy cigi elszívásával, megünnepeltem a megérkezésem. Van jövőm. Ez új. Na de hol a WC papír?

Az első két napban sikerült eltévednem, szinte óránként. Köszönhető ez annak is hogy, első két napomon aTRident grill nevezetű hamburger bárban dolgoztam, aztán meg áthelyeztek a Horizont Courtre, hogy véletlenül se jegyezzek meg semmit. Kaptam még egy főnököt, egy filippínó sous chefet, Taitai-t. Senki sem problémázott azon hogy gyengén kommunikálok mindenkivel, sőt Taitai egyenesen azzal mutatott be a grillben, hogy nem beszélek semilyen nyelven. Ezt valahogy mindenki felfogta és korrektül kezelte. Lassan beszéltek hozzám, de az akcentusok tengerében állandóan elvesztem. Rengeteg indiai, és filippínó van. Őket megérteni igazi kihívás. Megértetni magam, meg olykor lehetetlen. Főleg hogy az angol mellé párosul a hajó nyelv is ami olasz, és fülöp szavakból áll, mint például a ‘babaloo‘, ami hülyegyereket jelent, vagy a ‘brata’ ami sok munkát. Nemsokára a trident grillt elfelejthettem és kaptam egy új beosztást, 7-től este 9ig kétóra szünettel délután. Ezentúl a Horizontban reggeliztettem aztán ebédkor be a grillbe és sütöttem a frissen sülteket az ebédhez, Erikkel a szintén fölüp szakáccsal. Mert fülöp mindenhol van. Hajós nemzet. Kicsit buták, de megvannak köszönik szépen. Erik nem nagyon beszéli az angolt, szerintem már öreg hozzá. Tőmondatokban beszél ami kapóra jött. Megértettük egymást. Amikor végeztem, többnyire kimentem az aktuális országba szétnézni, vagy ha tengeren voltunk, aludtam, hogy aztán újra nekifeküdjek a hátralévő 5 óra melónak, ami már csak takarításból állt meg este kétórára álldogálásból és mosolygásból a Café Caribe-ban. Mindkét étterem a hajó tetején a Deck 15ön van, és gyönyörú kilátás nyílik az akármire. Nájsz. Megnyugodtam.

Még a trident grillben ismertem meg Henryt, a mauriciusi fenegyereket akivel megtörtént az első komolyabb beszélgetésem az otthonomról. Együtt dolgoztunk vagy két órát, és először egyáltalán nemtetszett az arca, de késöbb kibékültem ezzel a fekete sráccal. A humora tullép a hajóhumoron és valahogy az sem érdekli ha ezzel sérti a jóizlés határait. Laza, de komplett. Ő kísért először a Horizonba. Eszméletlenül összezavart az út odáig, mert túl sok mindent kellett hirtelen feldolgoznom. Például a mosogatót, amit innentől dishwashnak hívok. A dishwash lenyűgözött. Egy hatalmas tér, egy acél asztal középen és annak a közepén egy nyitott csatorna ahova a kajamaradékot kell önteni. A maradékot pedig egy folytonos vízfolyam viszi a pulperbe, vagyis a darálóba. Ezen a szent helyen hallottam a hajón az első magyar szót. -Magyar vagy baszki?

Ő volt Isti a buffet steward, az első magyar akivel találkoztam. Kurva jó érzés volt

végre magyarul beszélni, még ha nem is telt el 1O óra azóta hogy utoljára beszéltem a Józsival. Isti felvilágostott hogy kb tíz magyar van a hajón. Szép arány, gondoltam a kétezerfős személyzet között. Megkérdeztem egyszer nem iszunk e meg egy sört. Nem válaszolt. Aztán hivattak. Aznap nem hallottam több magyar szót.

Este hétkor végeztem, és sosem voltam olyan fáradt mint akkor. Egész nap felesleges munkákat végeztem, és koncentráltam hogy megértsem a hozzám beszélőket. First contract? Ez volt a leggyakoribb kérdés. Hát persze hogy az. Hány éves vagyok? 21.De fiatal! Az. Hamar kiderült hogy én vagyok a legfiatalabb a hajón. Hiába vannak nálam 2 fejjel alacsonyabb , és babaarcúbb emberek, akikből a tizenhetet sem nézném ki, családos emberek a harmincas éveikben. Nemtudom mit esznek ezek. Vagy mit nem. Másnap reggel a horizonban jóval később ébredtem fel mint ahogy odajutottam nagynehezen. A meleg reggelis pultot töltögettem és rohangáltam fel alá hogy úgynézzek ki mint aki nagyon dolgozik. Dél körül jutottam levegőhöz a tegnapi dishwashba menekülve. Látván hogy sokan csinálják , én is futva bekaptam egy zsömle véget, ami itt igencsak kissebb mint az otthoni vizes zsemle. Egy safari inges (zöld dzsungel mintás, ez az alap) feszolgáló gyorsan közeledett felém és az kiabálta hogy my pajzano. Odanyögtem egy ‘jej’ -t hogy tudomásul vettem de mi a rákról beszélsz alapon. Aztán közölte hogy ez honfitársat jelent. Hajónyelven. Ádám. Egyből jobb arcnak tűnt mint az Isti. Meg is beszéltünk egy esti sörözést. Amiből részemről alvás lett, amit másnap kicsit zokon is vett. Az a másnap már valamivel rutinosabbra sikerült. Taitai kitalálta nagy humorral hogy Peter Pan-nak hívjanak. Annak hívtak. Egy indiai gyerek akárhányszor meglátott dalba foglalta ezt a név kombót. Ő volt Santosh. Aki még a mai napig is ezt csinálja.

Este összejött a sösi-tali. Ádi felvitt a crew bárba és beavatott a hajó alvilágibb titkaiba. Honnan lehet olcsó cigit, piát szerezni, kikre kell figyelni, hogyan kell megszöknia duty alatt. És hasonló fontos dolgok. Elengedhetetlenek a teljes értéku élethez így bezárva.

Mocsok gyorsan eltelt két nap, és meg is érkeztünk Arubába. A laminexemet, azaz a ki-és beszálló kártyámat valamint a hajón a mindenkori útlevelemet, aznap megkaptam de ahogy a fejem is mutatja a laminexen, nem voltam épp karibi hangulatban úthogy átaludtam inkább ezt az általam eddig nem is ismert országot. Másnap Grenadán viszont körbenéztem. Kint az itthoni laza tavasz után a harminc fok , és az igen durva pára, eléggé leszedált hirtelen, de imádtam. Imádtam hogy többezer kilóméterre vagyok az otthonomtól, egy országban ahol én vagyok a messziről jött a túrista, a világjáró, én vagyokvégre az aki akartam lenni. Nájsz. Fölmentem egy általam szimpatikusnak talált hegyre, nem éppen a túrista útvonalon és körbenéztem. Ott egy pöppet nem kaptam levegőt, egyrészt a pára, másrészt a kilátás miatt. Előttem volt egész Greanada, rózsaszan virágokkal, hatalmas hegyekkel, és türkiz kék karib tengerrel. Elővettem a fotógépet, és kicsit elmosolyodtam amikor megláttam hogy az előző képen még Zolika rak tüzet majkon, a következőn megt egy Clipper nevű teherhajó ringatózik egy halványkék öbölben. Egy vigyornál nem futotta többre mert , még nem igen tudtam hogy kell megnézni mikor indulunk úgyhogy spuri vissza ha nem akarok Grenadában élni. Bár nem is rossz elgondolás. Visszafele láttam egy iskolát, olyan igazi egyenruhás kisnéger lányokkal, (ez elég pedofilul hangzik) és megláttam fentről a Rubyt amit ismét érdemes volt lekapni. A kikőtó 2O méter széles dokkja olyannak túnt mellette mint egy horgászstég a balatonon. Nem tudtam még felfogni azt a méretet.

Visszatérve, leégve, leizzadva, és még sok más le, indultam is melózni és rájöttem hogy a délutánban csak a szendvicsek basznak ki velem. Ugyanis a fóli

Ázott szenyókat elvileg nem szabad kidobni, hanem a crew messnek kell adnI de ők nem igénylik, ezért mégiscsak kikell dobni de vigyázzak mert ha meglátja egy csíkos vállú akkor megyek haza. Nah fasza. Viszont előbb kikell csomagolni mert a dishwasher nem eszi meg a műanyagot mert a kajamaradék megy a halaknak, és a halak nem esznek plasticot. Tehát a halak érdekében napi többszáz szendvics fölött nyírtam a hátamat meg a kezemet, miközben hallgattam hogy “jamo Peter” azaz gyerünk. Faster. Azokat a pillanatokat gyűlöltem. Szívből. Egy valami azért jó volt ebben az egészben, renógeteg új arcot ismertem meg akik álandóan jöttek kuncsorogni szendvicset hogy aztán megegyék a dishwashban. Mint például Alexet. Alex azon ritka közé a filippínók közé tartozott akiket normálisnak tituláltam. Sok magyarra dolgozott már együtt ennek köszönhető hogy amikor a névtáblámon elolvasta a származásom helyét, egy tökéletes kiejtésű “szopjál le te retkes buzi”-val köszöntött, ami után tátva maradt a szám. Rá és kérdeztem hogy magyar e. Amit már nem értett. Alex felszolgáló volt, de előtte a 2^nd Cook rankig szakácskodott. Aztán megtanulta a nyelvet annyira hogy pinclér legyen. Pontosabban buffet steward. A kettő között háromszáz-ezer forint különbség van. Alexal és Istivel sokat állatkodtunk a dishwashba. Isti önként dalolva elvállalta hogy evőeszközöket törölget órákig. És azt csinálta. 5-6 órán keresztül. Nyugodtan, mosolyogva, és néha anyázva a csekély értelmubb munkatársai felé. Így teltek a délutánok.

Másnap Dominika. Nah erről az országról legalább fogalmam volt, mert a másik fele a szigetnek ugye Haiti ahol épp aktuel volt még a földrengéses sztori. Lepusztult egy hely. A kikötő egy rozsdásvas tákolmány benne egy zsíros túristáknak létesített piaccal. Leugrottam öngyújtót nézni mert a hajón egy szál gyufáért is le kell szopni valakit, olyan tűzvédelem van, de nyakláncokon meg sálakon kívül semmit nem láttam. Gondoltamkinézek a kikötőn kivülre is hátha. Hát alkapocs lebiggyeszt, hegyeket csekkol, párát objektívről letöröl, katt. Aztán dudálás, egy csoport helyi, sietve felém, egy raszta egy szép pakett mannával, és a forgalom totális káosza észlelése alatt, ami körülbelül egy perc alatt ment végbe, visszasiettem, az én amerikámba, vagy legalábbis a felségterületére.

Alex délután már azzal köszöntött hogy “szopjál le kisköcsög” már nem teljesen hibátlan akcenttal , innen sejtetettem hogy frissen tanulta az istitől, és egyenesen nekem tartogatta. Amíg takarítottunk meg szendvicset bontogattam, Alexxal megtaláltuk a közös zenei hangot, és olyan dalokat költöttünk át mint a Knocking on heavens door, vagy a Rollint a limp bizkittől. Többnyire trágárabb hangvételben, mivel az ember idegen nyelven veszít a humorérzékéből, ez így épp elég vicces volt. “Fuck fuck fuckin in Dishwash room”

Másnap délben felfigyeltem egy Ukrán gyerekre. Ragyogó kék szemei voltak, és igazi matrózalkata. Az a ránézésre megütlek féle. D eköze nem volt agresszióhoz. Az egyik legjobb humorú embernek könyveltem el itt a hajón. Hajnalokig ivott minden este és csak pár órákat aludt. Nem tudtam elképzelni hogyan bírja. Egyik nap rá is kérdeztem hogy csinálja. Hátrahívott a dishwashba, bementünk az edénytárolóba, és bezárta az ajtót. Egy fazék fedélre kicsapott egy kövér utca spurit és felszívta, majd az edényről lenyalta a maradékot és visszatette. Szó nélkül kiviharzott, és menet közben aztmondta: így.

Ádámmal először a negyedik napomon mentem fel a crew bárba. Megmutatta milyen sört rendeljek, mert az a legjobb. Dos Equis. Mexikói sör. Hát jó. És valóban jó. Csak azt nem értem a megalomán amerikaiak miért csak 3 decis söröket isznak. Mert az összes sör ekkora. Azt mondta ha hazamegyek literesnek látom majd a sopronit. Hát az mennyei kombó, haza, soproni.

Másnap, igencsak másnap volt. Még részeg voltam reggel, és nem sok hiányzott, hogy a srcamble egget feltöltsem valami nem oda illővel. Mindenki látta rajtam, mi a téma, ésogy kezelték az állapotomat ahogy ők értékelik az életüket. Aki csak dolgozni meg enni jár el a kabinjából egyből prédikált, aki szintúgy bebaszott az este a partin a csak röhögött amíg játszott benne a maradék alkohol. Irdatlan lassan teltek az órák, és mocsok melegem volt a grill felett. Erik hozzám sem mert szólni a gazeboban. Délután úgydöntöttem szarok a bahamákra és alszok. Utána valamivel javult a helyzet, és újra megpróbáltam toppon lenni. Capo, egész nap nem hagyott lógva, minden szarért duplán szólt, de tényleg le voltam lassulva. Este a caribeban már félzombi voltam. Malvin az indiai linepartnerem a caribeban inkább dolgozott helyettem minthogy valamihez hozzányúljak. Ő jó arc szintén. Fedezett és elküldött korábban. Akkor találkoztam két másik magyarral a messben. Isti megmutatta a magyar asztalt és rájöttem eddig miért nem találtam meg őket. A mess végében egy hosszú asztal, mindíg a magyaroké. Minden nemzetnek megvan a szokott helye, én eddig nemtom kiénél ültem. Zoli aki wc-t takarít havi hatszázezerért, és Miki aki a második ember a hajón aki felelős az összes piáért. Zoli szeret sokat beszélni, néha olyan dolgokról is ami senkit nem érdekel, de jól előadja magát. Hallgatható. Miki, csöndes, konzervatív fajta, aki hallgatja a zolit. Édes ötösben megvacsoráztunk és nem tudtam betelni az asztalnyi magyarral, valahol a bahamákon.

Princess cays. A cég szigete. Ide csak tanderrel, azaz hajóról startoló hajókkal lehetett kimenni. Túl későn indultam neki , így hát buktam is. A hajó tetejéről a movies under the starsról készítettem pár képet. Akkor jártam először ott fent. Nem semmi. A két medence, a jakuzzik, a többméteres képernyő, és a napágyak akkor ott, végleg elfelejtették velem a pesti aluljárókat azthiszem. A távolban paradicsomi sablon, pálmafák aranyszínű homok, és a korallzátonyok játéka a babakék tengeren. Azthiszem a látni a világot sor a “dolgok amiket megkell csinálnom halálom előtt” kipipálható. Ezen este is elgondolkodtam. Egyhét alatt annyi új helyen voltam, és olyan gyönyörűeken hogy az felfoghatatlan. És mindezért még pénzt is kapok. Hmm. Csak ne hiányoznának azok a fránya pincebulik otthonról. Oh te mocskos Oroszlány, ilyenkor bezzeg már nem tűnsz olyan szarnak