este 8 órakor megint a világvége utcáin bóklásztam hazafelé. Esett. Az esernyőt a kezemben lóbálva szándékosan nem nyitottam ki. Régebben rengetegszer mentem haza innen. Hazafele mindíg emészthetetlen sóvárgás és iszonyat cselekvésvágy fogott el. Meg persze a rendszer hibáztatása is. Hosszú spirituális út volt ez. Minden kereszteződés egy egy új életszakaszt idézett fel bennem. Minden szám a fülemben elszántságot dacot és bosszút érlelt , feszültté és éretté tett. Egyre testesebben léptem a pocsolyákba egyenesen arányosan elázási szintemhez. Amikor a felüljáróhoz érek , a világ felé érek. A mennyben vagyok. Sötét van ,mégis úgyérzem most vagyok a legtetején. Talána  holt pont talán a lényeg. Végigsétálok rajta. A zene erősödik , patakokban folyik rólam a víz, hajam fürtökbe csoportosodik mintha egymásba kapaszkodnának félelmükben attól az elvakult démoni állattól aki viseli őket. Mert ő akkor démoni. Lefelé tartok. Immár a pokolba. A felüljárón megtanulom hogy nincs kegyelem. Ott fent nem így éreztem de már lent vagyok. Vége van. Egy sötét városban vagyok. Csurom vizesen. Megszégyenülten. El akarok menni . el innen messze. Világgá. Vagy vissza a világvégére. De semmiképp sem itt maradni. Befordulok az utcánkba. Mészáros Lajos utca. Olvastam 6 évesen hazafelé iskolából. Az első betűk életemben amik jelentettek valamit. Meglátom a fát amin éveken keresztül játszottunk. Gondtalan gyermekkor egy világban ahol még léteznek istenek a szülök képében. Látom a dombot ahol minden téli örömöt magunkévá tettünk. Látom magam előtt a faszánkómat. Látom a barátaimat akik azóta szétszéledtek az ország minden pontján. Látom a  sarkot ahonnan első kocsmázásomból tértem haza. Látom a lépcsőház ajtót amit többet nyitottam ki mint a számat. Látom az ajtót ami mögött örökké meleg étellel fognak várni. Látom magam amint újra elmegyek a világvégére. Miért szeretek újra és újra beléd ezen az úton?