Egy évszázadnak tűnt míg a 81-es troli az előző megállóból ideért. Módfelett örültem a 3C° különbségnek a kinti hőmérséklethez képest. A 30 éves ablakokat nem csak az ennél is öregebb lengéscsillapítók tehetetlensége rázta meg. 4-5 másodpercenként iszonyatos széllökések sorozták meg esővel, jéggel a lomha járművet. Mire az Örs-re értünk, ott már az enyhe pánik futtatta a jónépet a fedett területekre. A szél sodorta a nagymamát, a kisfiút, a nagypapát, a kiskutyát. Arra gondoltam, hogy imádom ezt az időjárást. Megtöri a gyarló mindennapokat. Mire azonban leértem az aluljáróba, kicsit én is megkönnyebbültem, hogy vége van. Odalent gyanútlanul álltak a virágárusok, támadtak meg a Greenpeace-esek, és pokoli unottan, ítéletidőtnemissejtően csinálta a vak hajléktalan tovább a fejét, mintha ő játszaná a Vangelist a szintiből. Mire felértem, nem éppen azt vártam ami várt. Szél sehol, eső sehol. Esik a hó. Hát heló.
Elnézést kért a késésért, visszaakasztotta a kabátját a fogasra , és hosszú szabadkozásba kezdett. Kíváncsian hallgattam, bár tudtam mit fog mondani. Emlékszem amikor tavaly elment. Én is elmentem, csak egészen máshova. Most együtt megyünk. Már rég nem beszéltünk, és nagyon vártam, hogy egy időre elvarázsoljon. Nem bánom, hogy késett. Még nem késett el. Azóta minden más. Mély levegőt vett mondandója végén, megnyugodott, majd leült. -Most maradok egy darabig. -mondta a Tél, és hátradőlt a zöld fotelban.
Pénteken együtt megyünk Franciaországba.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.