Este egy tengerhomokos coronitát bontottam ki az ágyban. Valahogy olyan kalifornia érzésem lett tőle pedig sosem jártam ott. Még a tűzrakásból maradt. Egy másikból, ami még nagyobb volt, még hangosabb, még melegebb. Kint ülök egy sziklán. Malie nem hagy békén egy bottal, játszani akar. André feljebb kertészkedik. Zseniális az idő. Minden olyan békés. Egy lélek sincs a felsoroltakon kívül a közelben. A nap tölt fel. Gőzölögnek a dagályra váró pocsolyák a parton. Minta kagylót főznének bennük. A kép és a szag igazolná. A wifi megszakad, felbőg André fűkaszája, a kutya feladta, hogy játszok vele. Eszembe jut amikor a kertben a papával rotáltuk a szőlőt. A fűkasza hangja okozta. Meg az azon kívüli csend.Hangemlék. Keveredik a kagylószaggal, meg a kaliforniai homokkal. Talán ezek együtt egyszer ezt a partot juttatják majd eszembe. De most még csak foszlányok mindenhonnan. Furcsa hogy nincs honvágyam. Talán már sosem lesz. De van helyette az örökösen bennem motoszkáló mehetnék. Nah ez halt meg a hetekben. Megszerettem a helyet. Legalábbis úgy tűnik. A mai stressz sem billentett ki. A gyógyszerek sem. Az állandó fizikai fájdalom sem. De többet nem csinálhatok magamból hülyét. Az keményen oda tudna baszni újra. Még ha nincs is vesztenivalóm. Nem lehetek ló, csak szamár. Majd a tükör előtt gyakorlom a csökönyösséget. Közelít egy felhő. Feltámadt a szél. Leállt a fűkasza. Visszatért Malie. Ideje menni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.