Tegnap volt tavasz. Fű borította sziklákon feküdtünk el, és soha nem örültünk még ennyire a napnak, ahogy pirította a bőrünket. Két fóka bukkant fel a távolban. Az első fókái. Szisszent a sör, és megállapítottuk hogy tökéletes a pillanat. Kalózhajók, fókák, messzi tájak, és a tenger. Álmodozás a valóságos jelenről és a távoliról. Élünk ahogy mindig is akartunk. Töltőre tettük magunkat a nap alatt, és semmi negatív nem jutott eszünkbe. Láttuk a másik nyarat, azt amelyikben az őrület új értelmet nyer. Mert mind őrültek vagyunk. Őrültnek kell lennünk. Ez minden amire vártunk. Ez minden amit meg kell osztanunk. A túlélés sosem volt elég. Unalmas és borzalmasan olyan amire csak az unalmas szinonimáját tudnám csak ismételgetni. Arranban minden pad valakinek emléket állít. "Itt üldögélt X évig Mr, vagy Mrs tudjafaszom kicsoda. Azon gondolkodtam, hogy semmi pénzért nem üldögélnék ugyanazon a padon évtizedekig. Két opciót tudok erre elképzelni. Ha valaki beleszeret a környezetébe és soha nem akarja el hagyni, vagy ha az ember a világ végén ragad mert nem volt elég vér a pucájában megnézni mi várt volna rá odébb. A magunkfajtának sosem cimkéznek majd padot. Mi vagyunk azok akik leülnek ezekre a padokra. Mindig más padra. És azon gondolkodva hogy is lehet egy padon üldögélni évtizedekig, észrevétlenül bezárjuk a kört, és többet nem is beszélünk a padokról. A padokról a néma patriótákról akik szimbolizálják a helyi kötöttséget. A maguk módján ők a lázadók, nem Mi. Gerjedni a világra. Bohócnak lenni. Nah ez az üzenet.
Amíg nem láttam mindent, nem vagyok hajlandó megvakulni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.